Szép napot mindenkinek!
Kritikát erről a 2011-es, spanyol-amerikai koprodukcióban készült filmről magyarok nem írtak. Nem tudom, miért. Tegnap végre sikerült megnéznem. Élményeimet, gondolataimat megosztanám veletek.
Rodrigo Torres író Spanyolországba utazik, hogy a szentté avatás előtt álló Josemaría Escriváról gyűjtsön információkat. Apjához (akivel sose volt jó viszonyban), Manolohoz fordul segítségért, mivel már gyerekként is ismerték egymást Josemaríaval. A két férfi életútját hivatott bemutatni a film, bár ennél sokkal többet ad, mert nagy családi titkokra derül fény, olyanokra, amelyek akár velünk is megtörténhetnének - no persze, nem ebben a formában, de a végeredmény ugyanaz.
Charlie Cox, mint Josemaría Escrivá
Josemaría Escrivá egy spanyol pap, és a katolikus egyház egyik leghíresebb szervezetének, az Opus Dei-nek az alapítója. Aragónia tartományban született, 1902-ben, 1975-ben hunyt el. II. János Pál 2002-ben szentté avatta. Azonban nem értem, hogy ezidáig miért nem készült róla film, pedig ugyanannyira megérdemli a tiszteletet és a megbecsülést, mint mondjuk Teréz anya, vagy Gandhi.
Szentté avatása előtt érkezik Rodrigo Torres Madridba, hogy könyvéhez gyűjtsön információkat, s hamar kiderül, hogy apjával egy líceumba jártak, és hogy gyerekkoruktól kezdve jó barátok voltak. Így Rudi kénytelen-kelletlen felveszi apjával a kapcsolatot, akivel egyébként sosem volt igazán jó viszonya. És így jutunk el Manolo Torresig, s így válik ő a főszereplővé (nem főhőssé!). A viszonyukat nem lehet egyből megérteni, és nem is ez volt a cél. A mű teljes egésze erre szolgál, és a legnagyobb trauma a végén éri mind a nézőt, mind Rodrigot. Nem, nem fogom lelőni a poént.
A film végig kettő, illetve inkább három szálon fut:
1. Rodrigo, 2002-ben, vagyis a "jelenben" gyűjti az infókat, és nyomon követhetjük vívódásait.
2. Manolo Torres és polgárháborús szerepvállalása.
3. Josemaría útja a polgárháború sújtotta Spanyolországban, küzdelme a túlélésért, és hitének megőrzéséért.
A film nem a polgárháborút hivatott bemutatni, csak afféle mellékszálként szolgál, bár kétségtelenül annak borzalmait is nagyon jól ábrázolja. Ez időtájt (1936-ban) Manolo fasiszta kém a királypárti, szovjetek által támogatott seregben, s itt ismerkedik meg Petőfi Ildikóval (Olga Kurylenko), s láthatóan első látásra beleszeret, nem így a leányzó - az ő szíve Oriol felé húz. És itt kezdett számomra igazán érdekessé válni a film: kirajzolódik Manolo jelleme: a viszonzatlan szerelem miatt érzett harag, és a féltékenység hatalmasodik el rajta, s közben muszáj teljesítenie feladatait, melyet a titkosszolgálatnál vállalt, és éppen ezért képes még Ildikót is komoly traumának kitenni - nem mondom el, hogyan.
Azért a többiekről is ejthetnénk néhány szót. A másik két főbb karakterről tehát:
Oriol (Rodrigo Santoro): annak az egységnek (század, zászlóalj, vagy ezred, ez nem derül ki), amelyben Manolo és Ildikó is szolgál. Nem feltétlenül kommunista, inkább antifasiszta, ezért állt a vörösök oldalára. 1937-ig ugyebár az ő, és egységének sora is jól megy, addig, ameddig a Szovjetunió be nem rekeszti a segély- és fegyverszállítást irányukba, s emiatt nem kezdi el éreztetni magát Manolo tevékenysége. Ja, és ő is azonnal belezúg Ildikóba.
Petőfi Ildikó (Olga Kurylenko): Róla igazság szerint csak annyi derül ki, hogy magyar, és csupán a szabadságért harcol. Empatikus és emberszerető - emiatt is "nyújt vigaszt" a katonáknak.
A harcok és az effektek egyébként egész jóra sikeredtek, felbukkannak benne Bristol Bulldog-ok, Messerschmitt Bf-109-esek, BA-10 páncélgépkocsik, T-26-os, néhány első világháborús szovjet cucc is.
Na de vissza a "főhősre", ha már Manolot nem nevezhetem annak. Escríva illegalitásban is folytatja a misézést, a gyónást (a kommunizmus ugyebár igyekezett ellehetetleníteni az egyházat, így a papság ellenségnek számított), állatkertben gyóntatja híveit, s mikor menekülni kényszerül, a katonákat sosem ítéli el, vagy szidja őket - ha persze a "gazembert" nem tartjuk szidásnak. Bujkál, elmegyógyintézetbe menekül, majd egy jóslatnak engedelmeskedve "hegyeket mászik meg", vagyis Andorrába menekül. A Manolo- és az Escríva-szál több helyen összefut, bár ők néha nem feltétlenül beszélnek egymással, maximum látják egymást.
Azt kell hogy mondjam, Charlie Cox-ra illik a szerep, mintha csak őrá írták volna a karaktert, a fiatal Manolot eljátszó Wes Bentley viszont nem sokat mutat meg színészi kvalitásából; a drámai nézésen kívül nem sok mindent csinál. Kurylenko kisasszony majdnem teljesen jól játszotta a karakterét, annak ellenére, hogy nem tudta kiejteni a "Petőfi" szót, és az "Ildikó" is elég nehezen ment neki, de ettől függetlenül szerintem jól játszotta a karaktert.
Úgy látom, azért Roland Joffé nem teljesen felejtett el rendezni - habár azért elmehetne már nyugdíjba.
Nos, azt hiszem, aki szereti a drámát, annak kötelező, aki nem, az is nézze meg, a polgárháborús jelenetek szerintem neki is tetszeni fognak.
8/10
